Az elutazásom előtt 4 nappal kiélesedett egy biztonsági helyzet, előkerültek a semmiből különböző szintű problémák, amelyek megoldására esetenként nem volt megfelelő munkaköri hatalmam, vagy ismeretségem. Már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy buktam az utat...
4 nap eszeveszett hajtás után, az elutazás napján reggel 7-kor még megbeszélésem volt, fél 10-kor rohatam a reptérre és 12-kor indult a gépem.
PAP-MIA szokás szerint egy tragikomédia volt az AA-szal, fűszerezve azzal, hogy az életemben látott legnagyobb ember ült mellém... Néha az a paranoiam van, hogy direkt ültetnek mellém ilyen hatalmas embereket, mert én kicsi és vékony vagyok... Vagy inkább azt kérdezném, hogy mellém miért nem lehet valami európai kis filigrán nőt ültetni, akivel végig csacsoghatnám kellemesen az út felét és aztán öri-barik lennénk... :D
Miami repteret szeretem, leszámítva azt, hogy gyalogolnod kell fél órát minimum, mire eljutsz a gate-től az immigrationig... Vettem egy csudi kényelmes cipőt és egy csudi piros és nőies esőkabátot, mivel azt szajkózták, hogy esik az eső Washintonban... Hát persze, 2x csöpörgött valami apró harmat...
MIA-DCA yessss, senki nem ült mellettemmmmm!
Az objektívitás kedvéért meg kell osztanom azt az infot is, hogy lehet az American Airlines annyira nem szörnyű, mint ahogy én gondolom... (az a baj, hogy mások is ezt szajkózzák...). Az az elméletem,hogy gyakorlatilag én lettem elkényeztetve, amikor még Dubai-ból Emirates-szel vagy Austrian Airlines-szal jártam. Az Emirates-en akkora az economy ülés, mint az AA-n az első osztály... El tudjátok képzelni a sokkot, amikor először ültem be egy AA gépbe? Továbbá, mérlegelni kell azt a tényt, hogy USA-ban, úgy használják a légúti közlekedést, mint Magyaroszágon az emberek az autópályát, vagy a vonatot... Valahol érthető, hogy a légiutaskísérők nem kedvesek és a gépek leharcoltak. Mint a MÁv...és a személyzete.
Este érkeztem meg, rögtön taxiba pattantam és megindultam a hotelbe. Az út előtt kikérdeztem több embert is, aki tanult vagy élt was dc-ben, hogy mit érdemes és merre... Örömmel konstatáltam, hogy a taxi árak sehol sincsenek a new yorkihoz képest :D A Reagen reptértől pár perc alatt megkérkeztem a hotelbe és közben megcsodálhattam pár gyönyörűen kivilágított fehér emlékművet. Nagyon megnyugtató érzés volt Port-au-Prince után a rendezettség és nyugodtság... a már-már unalmas városi hangulat.
A check-i persze nem ment simán, lévén, hogy a rezerváció két emberre szólt ( mert igen Jani is el tudott jönni, de csak 2 éjszakára) és én csak egy lennék ugye... Nem is untatok senkit a részletekkel, a balhé után kárpótolt, hogy végre ehettem almát... A recepción lehetett levadászni az éhes amcsik turisták elől.
Iszonyatosan jól aludtam! Csönd volt... Nem is tudjuk, milyen állandó zajban élni és milyen nagy áldás egy nyugtató, kiadós alvás... Haitin a semmit nem csináló emberek egész nap zajonganak... Hajnalig buliznak, mivel másnap nem dolgoznak, megtehetik... Vagy éppen hajnali fél 5-kor nekiáll kalapálni a vaksötétben...(ne feledd itt közvilágítás nem igazán van...) Tehát, csöndben aludtam és reggel 9-ig fel sem nagyon keltem volna, ha Jani nem bombáz meg üzenetekkel, hogy a hotel kétszer vonta le az ottartozkodásunk összegét... Remek! Ilyen még haitin sincs... biztos az indus volt, aki nem akart beengedni előző nap... Szóval, nekiálltam balhézni... és kiharcoltam ingyen kajálást és azonnali ügyintézkedést a hotelben...stb.
Az első napot arra szántam, hogy egy nagy sétát tegyek... rohanás nélkül...Csak élvezni akartam, hogy nem PAP-en vagyok, hogy sétálhatok...Meg akartam figyelni és magamba szívni, hogy milyen is egy washingtoni hétköznap az utcán... Mire észbekaptam már 12 óra volt, így megálltam az első sarki deli szerű kajáldánál... Isteni tapasztalat volt! Nagyon éhes voltam és a bőség zavarában szinte választani sem tudtam az egészségesebbnél egészségesebb kaják között... Smoothie-k, szendvicsek... A tulaj valami olasz-amerikai lehetett és névről ismerte a vendégeket és a kedvenc kajáikat! A turistákat, betévedt embereket meg lenyűgözött, mint engem is... Annyira természetesen kedves volt, amire csak a déli népek képesek...!
A végén egy isteni omlettet kértem sajttal, paradicsommal és spenóttal... Köménymagos pirítóssal... és egy hatalmas adag tejeskávéval... Amikor kihozta a kaját, végigmért és azt mondta: looking at you, I would be very impressed if you could finish all this...:D:D Hát, eléggé le lett nyűgözve, mivel mind befaltam!
Íme, egy befalás előtti kép!
Íme, egy befalás előtti kép!
A sétám alatt feltűnt, hogy Washington nagyon rendezett, van benne valami kisvárosi. Szétterülő és nem felfelé tornyosuló felhőkarcolókkal teli. A házak, az egész város sugallja, amit tudunk történelem órákról, hogy a keleti parttól indultak neki az emberek nyugat felé, következésképpen, az első angol, német stb telepesek igen csak a mai napig érzehető, látható nyomokat hagytak a város képén. Bizonyos városrészekben sétálgatva itt is elragadott valami európai érzés, akárcsak Bostonban anno.Bárcsak építész lennék, és ódákat zenghetnék a stílusokról és az apró érdekességekről, de jobb híján, csak merengeni tudok a szép látványon és remélem,hogy a képek visszaadnak valamit számotokra is!
Tele van csöndes, tiszta parkokkal a város, és mindenki fut! 
A megkésett, ebédnek való reggeli után a napot Georgetown-ban töltöttem, ami egy hip városrész. Kellemes sétálgatni, shoppingolni, újabb parkokra bukkanni. Gyakorlatilag ezt mind nem tettem, mivel amint beértem az M street és a 30. utca sarkára ey 3 emeletes könyvesboltra akadtam, ahol mindössze 3,5 órát sikerült eltöltenem különböző segédanyagokat keresve a közelgő GRE/GMAT és TOEFL vizsgáimhoz. Amerikai módra leültem a földre, körbepolcoltam magam könyvekkel és nekiálltam kiválasztani a számomra legmegfelelőbbet. Mire észbe kaptam, már késésben voltam egy találkozómról.
Az elutazásom előtt, pár kedves ismerős ellátott tanácsokkal mit érdemes csinálni és hova feltétlen nem akarok menni, mert nem biztonságos, továbbá egy kedves ismerős a clinton foundationtől (aki Bécs mellett született, de amúgy kanadai és pont DC-ben tanult) bemutatott emailben pár embernek, akiket kikérdezhetek a sulikról és a diák élet csínjáról-bínjáról. Így ismertem meg Melissat, aki a világ egyik legkedvesebb nője, akivel valaha találkoztam. Elbűvölő teremtés, aki számos helyen járt és élt a világban. Elefántcsontparti a leányzó, Párizsban született és élt egy jó darabig, majd Cote d'Ivoires és az egyik kedvencem, Montreal. Mennyi témáról lehet beszélgetni egy ilyen emberrel! Mennyi tapasztalat és vélemény, amit ki lehet cserélni, megosztani! Environmental Policy-re szakosodott és SAIS-on végzett... Nagyon sok tippet adott, mit és hogyan érdemes csinálni, ha az ember tovább akar tanulni... Milyen gyakornoki munkát érdemes elvállalni...stb...stb. Amellett, hogy csuda okos és szép volt, belopta magát a szívembe azzal a nagy ügyes, remélhetőleg nem a tények teljességét nélkülöző diplomatikus rácsodálkozásával, amikor is megkérdezte, hogy Párizsba éltem-e és ezért beszélek-e tökéletes franciát... :D
Vissazbattyogtam a hotelbe, ahol épp cheese&wine reception volt... és türelmesen vártam még három órát, amíg Jani meg nem érkezett...! Várni romantikus... :-)
Az együtt töltött idő gyorsan telt! Számos múzeumot végigjártunk és körbesétáltuk a várost. Kipipáltunk számos turista látványosságot is... Ezek közül a legnagyobb meglepetés a Fehér Ház volt, ami tényleg csak egy ház... A főnöknőm mondta az út előtt, hogy a ház kisebb lesz, mint elképzelem, szóval csökkentettem a méretet a fejemben...Majd megérkeztem elé, és rádöbbentem, mennyit számít hollywood országában a megfelelő szögből való képalkotás, legyen az mozgókép, avagy sem... Azért, előttem egy képet... :D
Hogy megértsétek a csalódásom fokát, kifejtem, mennyire vártam,hogy a Lincoln Memorialról visszanézve kattinthassak egy képet... Ez az kép lett volna, ahol kb Forest Gump is állt és a szerelme futott a vízben... Vágjátok? Szóval ez a kép lett volna számomra Washington... Ha bármi másról nincs kép, de erről igen, akkor teljesnek érzem az utat... Ehelyett ez fogadott: :(((
I have a dream...
I 
Örömmel konstatáltam,hogy nem csak nekem van sok receptkönyvem (kb 40) otthon, de Julianak is volt jópár... A különbség, hogy ezeknek egy jó részét Ő írta! hahahaha
. Dorotthy piros cipellője...A nyílt nap az egyetemen nagyon jól zajlott! Imádtam... és hogy vajon mennyi hosszú távon learatható magot vetettem el, az körülbelül egy év múlva kiderül!
A visszaúton nem tudtam MIA-ban landolni,mert épp Obama volt ott és akart felszállni... Ezért lezárták, úgy ahogy volt, az egész Miami International Airportot. Kb 40 percig kellett volna keringenünk a levegőben, de persze ennek a gépnek, amin én ültem, nem volt annyi biztonságos tartaléka... A pilóta beszólt a mikrofonba, hogy ingyen és bérmentve elvisznek minket West Palm Beachre... és hogy reméli, értékeljük! Micsoda poén... kac-kac! Biztos jobban értékeltem volna, ha nem kell elérnem a PAP csatlakozást! ...
Megdöntöttem a reptéri, carry-onnal futás rekordját! ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése